2017. május 5., péntek

17. Új esély



A magabiztosság, melyet Lyn árasztott magából, mikor kiszállt apja autójából teljesen más emberré tette. Életében akkor először igazán szépnek érezte magát.
- Most meg aggódhatok a sok hódoló miatt – morogta az apja.
- Nem bízol bennem? – nézett hátra a válla felett Joselyn.
- Dehogynem, csak a sok kis kanos srácban nem bízok –fújta ki a levegőt idegesen.
- Nyugi apa, minden rendben lesz – mosolyodott el a lány, majd becsukta a kocsi ajtaját.
Olyan könnyedséggel sétált végig a folyosón, mintha az elmúlt 15 év meg sem történt volna. Magabiztosságának köszönhetően minden szempár rászegeződött. Persze, ezt barátnője iszonyatosan élvezte, ugyanis ő is kikapta a részét a csodálatból. Új ruháik csak tetőzték a hatást, ugyanis olyan látványt nyújtottak, mintha a kifutóról léptek volna le.
Joselynnek az is feltűnt, mikor hátrapillantott, hogy Alex szorosan a nyomukban van. De igazából nem akart foglalkozni vele. Élvezte, hogy nem megvetően és undorodva méregetik őt.
Hirtelen egy srác jelent meg előtte, szóval kénytelen volt megállni.
- Szia! Dylan vagyok, ha szeretnéd, szívesen körbe vezetlek az iskolában – mosolyodott el kedvesen. Hangja bársonyos volt, szeme szikrázóan kék, haja rövidre nyírt fekete, igencsak jóképű és magasságát tekintve Alexandernél is magasabb volt.
Lyn már szólásra nyitotta a száját, de egy váratlan esemény torkára forrasztotta a szót.
Valaki hátulról hozzásimult és gyengéden átölelte. A lány szívverése hirtelen maximális sebességre kapcsolt, térdei remegni kezdtek és a levegő nagyon melegnek tűnt. Vett egy mély levegőt, és ezzel adta meg magának a kegyelemdöfést, ugyanis orrába kúszott a fiú illata, ami teljesen elkábította.
- Bocs Dylan, de a hölgynek már van idegenvezetője – Alex szinte morogva beszélt.
Féltékeny volt, brutálisan féltékeny.
- Alex! – a fiú igencsak meglepettnek tűnt. – Nem tudtam, hogy összejöttél valakivel.
Ez volt az a mondat, mely felébresztette Lynt a kábulatból. Egyetlen pillanatot hagyott magának, hogy élvezze Alex ölelését, majd lefejtette magáról a karjait és tett előre egy lépést.
- Először is… Szia! Én Joselyn vagyok. Másodszor… félreértés ne essék, nem vagyunk együtt. Egyesek csak nem tudják felfogni, hogy valamit helyrehozhatatlanul elcsesztek – mondta és közben Alexanderre sandított.
- Helyrehozhatatlanul? – lehelte alig hallhatóan.
- Ennek kifejezetten örülök – mosolyodott el Dylan. – Mármint, hogy szabad vagy – kacsintott rá a fiú.
- Hűha, Dylan – mosolyodott el a lány. – Ezt a témát hagyjuk inkább. Cindey, órára kellene mennünk, nem? – nézett jelentőségteljesen barátnőjére.
- Igazad van – mondta, miközben elfogadva Lyn jobbját belekarolt.
- Szia, Dylan, majd később beszélünk – mosolygott kedvesen a fiúra, és választ sem várva folytatták útjukat a terem felé.
Lyn vetett egy gyors pillantást Alexre, aki kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
- Ugye tudod, hogy nem fogja feladni? – kérdezte hirtelen Cindey.
- Ki? Dylan?
- Nem, Alex. Szeret téged, nem fogja hagyni, hogy bárki az útját állja.
- Tudom – motyogta tűnődve. – De azt elfelejtette, hogy már nem az a lány vagyok, akibe beleszeretett.

~*~

- Nem hiszem el, hogy már az első négy órán bezsebeltél öt ötöst – háborgott Cindey.
- Új csaj révén jó benyomást kell keltenie – nevetett fel Martin.
- Te mit akarsz itt? Ne rontsd az image-em – sóhajtott fel drámaian Ciny.
- Ugyan már, én csak javítok rajta –vigyorodott el a fiú, miközben átkarolta Joselyn vállát. – Ugye Lyn? – kacsintott rá.
- Hát persze! Ilyen jó pasi mellett konkrétan kiakad az image mérő – mondta a lány komolyan, majd nevetve a fiúra kacsintott.
- Tudtam, hogy oda vagy értem – mosolygott csábítóan Martin.
- Kész, lebuktam, te vagy életem szerelme!
- Igen? – hallotta meg Alex szomorú hangját.
- És ha igen? Nem igazán van hozzá közöd!
- Kérlek, beszéljük meg!
- Alex… - szólalt meg Cindey figyelmeztetően.
- Nem Cindey! Meg kell beszélnünk a dolgokat!
- Nincs mit megbeszélnünk! – suttogta hűvösen Joselyn.
- De…
- Semmi de! Elcseszted, ennyi! – ordította Lyn.
A hangerőnek köszönhetően mindenki rájuk kezdett figyelni.
- Alexander, figyelj – mondta már jóval halkabban – Ne küzdj olyanért, ami már nem is létezik.
- Tudom, hogy te is érzel még irántam valamit, szóval nem fogom feladni – mondta túlzott határozottsággal.
- Menthetetlen vagy – csóválta meg a fejét a lány, majd bement a terembe, ugyanis odaértek, ahol a következő órájuk volt.
Letelepedett az egyik padba, de legszívesebben kiszaladt volna a világból.
- Adj neki egy esélyt – motyogta Ciny szomorúan.
- Nem. Jól tudod, hogy mit művelt velem –suttogta Joselyn megtörten.
- Igaz…
Lyn a következő negyvenöt percet úgy ülte végig, mint egy félholt. Szerelmes volt a fiúba, de képtelen volt elfelejteni mindazt, amit vele tett. Minden vágya az, hogy megízlelhesse csókját, miközben erős karjaival szorosan magához húzza. Tudni akarta, hogy milyen hozzábújva aludni, együtt nevetni, vagy csak szimplán csendben egymás mellett ülni.
De erre nincs lehetősége. Nem engedheti meg magának, hogy elgyengüljön. Új életet akar kezdeni, a fiúnak pedig nincs benne helye.
- Joselyn, kicsengettek. – Cindey hangja igencsak távolinak tűnt.
- Oké – motyogta.
- Minden rendben van? – kérdezte aggódva barátnője.
- Persze – mosolyodott el halványan.
Nem akarta, hogy további kérdésekkel bombázza, ezért gyorsan összepakolta a cuccait, majd nagy léptekkel elhagyta a termet. Tudta, hogy Ciny szorosan követi, emiatt hátra se nézve haladt egyenesen az ebédlő felé. Tökéletesen kiismerte magát az iskolában, annak ellenére, hogy minden csak egyszer lett megmutatása neki.
-Hova sietsz ennyire?
-Alex... – sóhajtott fel idegesen.
-Kiscsillag... – mosolygott rá kedvesen a fiú.
-Mondtam már, hogy ne szólíts így!
-Nem fogsz tudni lerázni Kiscsillag, nem adom fel! – mondta határozottan Alex.
- Ezt nem hiszem el –morogta, miközben kinyitotta az ebédlő ajtaját.

~*~

Joselyn a nap végére teljesen kikészült Alex nyomulása miatt. Mindenhol ott volt, a legváratlanabb pillanatokban is feltűnt.
Emiatt pedig borzalmasan fáradtnak érezte magát. Nem akart mást, csak hazamenni, ereszteni egy kád forró vizet, majd elmerülni a habokban.
- Josy! - hallott meg egy ismerős hangot.
A lány megtorpant, ugyanis anyja kocsijához tartott. Lassan megfordult és Dylan közeledő alakját láttam meg.
- Dylan – mosolyodott el kényszeredetten a lány. – Joselyn vagy Lyn, ha megkérhetlek – mormolta, mikor odaért hozzá a fiú.
- Ohh, bocsánat, nem hallottam még olyan Joselynről, akit Lynnek becéznek. Egyedi – mosolyodott el kedvesen.
- Köszönöm – motyogta zavartan Lyn.
Dylan még szélesebben elmosolyodott látva azt, hogy sikeresen zavarba hozta a lányt.
- Figyelj Lyn, mivel Alex egész nap a nyomodban volt nem igazán tudtalak megkérdezni. Lenne kedved pénteken eljönni velem vacsorázni?
Joselyn szemei kikerekedtek és hangosan nyelt egyet.
Hirtelen a felszínre tört az összes borzalmas emlék. Ronald, a nyilvános megalázás, az emberek gúnyos nevetése…
- Sajnálom, de nekem most mennem kell – nyögte kétségbeesetten, majd sarkon fordult és szinte rohanva ment édesanyja kocsijához.
Tudta, hogy ezzel nem tett túl jó benyomást, de nem foglalkozott vele.
- Mi a baj Lyn? Bántott valamivel az a fiú? – kérdezte indulatosan Antonia.
- Nem, dehogyis. Csak a múlt – lehelte könnyes szemmel.
                              
~*~

Joselyn csak akkor nyugodott meg igazán, mikor már elmerült a habok között a fürdőkádban. De hiába volt nyugodt, Alexet nem tudta kizárni teljesen a gondolatai közül.
Miért nem képes feladni? Miért küzd ennyire érte? Nem ő az egyetlen lány a bolygón, sőt jó pár olyan van, aki ezerszer jobb nála.
- Tényleg elegem van – motyogta elgyötörten.
Már órák óta feküdt a kádban és a fiún agyalt.
Ha adna neki esélyt, akkor a saját elveit dobná félre, de ha nem ad neki, akkor Alex kikészíti, vagy örökre elveszíti őt.
Lehet, hogy jobb lenne félretenni a makacsságot és a büszkeséget…
- Szeretem, még mindig szerelmes vagyok belé – motyogta beletörődően.

Egy fáradt sóhaj kíséretében kimászott a kádból. Miután elhagyta a fürdőszobát megállt a szobája közepén és elhatározta, hogy ad egy esélyt a fiúnak. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése