2017. május 5., péntek

17. Új esély



A magabiztosság, melyet Lyn árasztott magából, mikor kiszállt apja autójából teljesen más emberré tette. Életében akkor először igazán szépnek érezte magát.
- Most meg aggódhatok a sok hódoló miatt – morogta az apja.
- Nem bízol bennem? – nézett hátra a válla felett Joselyn.
- Dehogynem, csak a sok kis kanos srácban nem bízok –fújta ki a levegőt idegesen.
- Nyugi apa, minden rendben lesz – mosolyodott el a lány, majd becsukta a kocsi ajtaját.
Olyan könnyedséggel sétált végig a folyosón, mintha az elmúlt 15 év meg sem történt volna. Magabiztosságának köszönhetően minden szempár rászegeződött. Persze, ezt barátnője iszonyatosan élvezte, ugyanis ő is kikapta a részét a csodálatból. Új ruháik csak tetőzték a hatást, ugyanis olyan látványt nyújtottak, mintha a kifutóról léptek volna le.
Joselynnek az is feltűnt, mikor hátrapillantott, hogy Alex szorosan a nyomukban van. De igazából nem akart foglalkozni vele. Élvezte, hogy nem megvetően és undorodva méregetik őt.
Hirtelen egy srác jelent meg előtte, szóval kénytelen volt megállni.
- Szia! Dylan vagyok, ha szeretnéd, szívesen körbe vezetlek az iskolában – mosolyodott el kedvesen. Hangja bársonyos volt, szeme szikrázóan kék, haja rövidre nyírt fekete, igencsak jóképű és magasságát tekintve Alexandernél is magasabb volt.
Lyn már szólásra nyitotta a száját, de egy váratlan esemény torkára forrasztotta a szót.
Valaki hátulról hozzásimult és gyengéden átölelte. A lány szívverése hirtelen maximális sebességre kapcsolt, térdei remegni kezdtek és a levegő nagyon melegnek tűnt. Vett egy mély levegőt, és ezzel adta meg magának a kegyelemdöfést, ugyanis orrába kúszott a fiú illata, ami teljesen elkábította.
- Bocs Dylan, de a hölgynek már van idegenvezetője – Alex szinte morogva beszélt.
Féltékeny volt, brutálisan féltékeny.
- Alex! – a fiú igencsak meglepettnek tűnt. – Nem tudtam, hogy összejöttél valakivel.
Ez volt az a mondat, mely felébresztette Lynt a kábulatból. Egyetlen pillanatot hagyott magának, hogy élvezze Alex ölelését, majd lefejtette magáról a karjait és tett előre egy lépést.
- Először is… Szia! Én Joselyn vagyok. Másodszor… félreértés ne essék, nem vagyunk együtt. Egyesek csak nem tudják felfogni, hogy valamit helyrehozhatatlanul elcsesztek – mondta és közben Alexanderre sandított.
- Helyrehozhatatlanul? – lehelte alig hallhatóan.
- Ennek kifejezetten örülök – mosolyodott el Dylan. – Mármint, hogy szabad vagy – kacsintott rá a fiú.
- Hűha, Dylan – mosolyodott el a lány. – Ezt a témát hagyjuk inkább. Cindey, órára kellene mennünk, nem? – nézett jelentőségteljesen barátnőjére.
- Igazad van – mondta, miközben elfogadva Lyn jobbját belekarolt.
- Szia, Dylan, majd később beszélünk – mosolygott kedvesen a fiúra, és választ sem várva folytatták útjukat a terem felé.
Lyn vetett egy gyors pillantást Alexre, aki kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
- Ugye tudod, hogy nem fogja feladni? – kérdezte hirtelen Cindey.
- Ki? Dylan?
- Nem, Alex. Szeret téged, nem fogja hagyni, hogy bárki az útját állja.
- Tudom – motyogta tűnődve. – De azt elfelejtette, hogy már nem az a lány vagyok, akibe beleszeretett.

~*~

- Nem hiszem el, hogy már az első négy órán bezsebeltél öt ötöst – háborgott Cindey.
- Új csaj révén jó benyomást kell keltenie – nevetett fel Martin.
- Te mit akarsz itt? Ne rontsd az image-em – sóhajtott fel drámaian Ciny.
- Ugyan már, én csak javítok rajta –vigyorodott el a fiú, miközben átkarolta Joselyn vállát. – Ugye Lyn? – kacsintott rá.
- Hát persze! Ilyen jó pasi mellett konkrétan kiakad az image mérő – mondta a lány komolyan, majd nevetve a fiúra kacsintott.
- Tudtam, hogy oda vagy értem – mosolygott csábítóan Martin.
- Kész, lebuktam, te vagy életem szerelme!
- Igen? – hallotta meg Alex szomorú hangját.
- És ha igen? Nem igazán van hozzá közöd!
- Kérlek, beszéljük meg!
- Alex… - szólalt meg Cindey figyelmeztetően.
- Nem Cindey! Meg kell beszélnünk a dolgokat!
- Nincs mit megbeszélnünk! – suttogta hűvösen Joselyn.
- De…
- Semmi de! Elcseszted, ennyi! – ordította Lyn.
A hangerőnek köszönhetően mindenki rájuk kezdett figyelni.
- Alexander, figyelj – mondta már jóval halkabban – Ne küzdj olyanért, ami már nem is létezik.
- Tudom, hogy te is érzel még irántam valamit, szóval nem fogom feladni – mondta túlzott határozottsággal.
- Menthetetlen vagy – csóválta meg a fejét a lány, majd bement a terembe, ugyanis odaértek, ahol a következő órájuk volt.
Letelepedett az egyik padba, de legszívesebben kiszaladt volna a világból.
- Adj neki egy esélyt – motyogta Ciny szomorúan.
- Nem. Jól tudod, hogy mit művelt velem –suttogta Joselyn megtörten.
- Igaz…
Lyn a következő negyvenöt percet úgy ülte végig, mint egy félholt. Szerelmes volt a fiúba, de képtelen volt elfelejteni mindazt, amit vele tett. Minden vágya az, hogy megízlelhesse csókját, miközben erős karjaival szorosan magához húzza. Tudni akarta, hogy milyen hozzábújva aludni, együtt nevetni, vagy csak szimplán csendben egymás mellett ülni.
De erre nincs lehetősége. Nem engedheti meg magának, hogy elgyengüljön. Új életet akar kezdeni, a fiúnak pedig nincs benne helye.
- Joselyn, kicsengettek. – Cindey hangja igencsak távolinak tűnt.
- Oké – motyogta.
- Minden rendben van? – kérdezte aggódva barátnője.
- Persze – mosolyodott el halványan.
Nem akarta, hogy további kérdésekkel bombázza, ezért gyorsan összepakolta a cuccait, majd nagy léptekkel elhagyta a termet. Tudta, hogy Ciny szorosan követi, emiatt hátra se nézve haladt egyenesen az ebédlő felé. Tökéletesen kiismerte magát az iskolában, annak ellenére, hogy minden csak egyszer lett megmutatása neki.
-Hova sietsz ennyire?
-Alex... – sóhajtott fel idegesen.
-Kiscsillag... – mosolygott rá kedvesen a fiú.
-Mondtam már, hogy ne szólíts így!
-Nem fogsz tudni lerázni Kiscsillag, nem adom fel! – mondta határozottan Alex.
- Ezt nem hiszem el –morogta, miközben kinyitotta az ebédlő ajtaját.

~*~

Joselyn a nap végére teljesen kikészült Alex nyomulása miatt. Mindenhol ott volt, a legváratlanabb pillanatokban is feltűnt.
Emiatt pedig borzalmasan fáradtnak érezte magát. Nem akart mást, csak hazamenni, ereszteni egy kád forró vizet, majd elmerülni a habokban.
- Josy! - hallott meg egy ismerős hangot.
A lány megtorpant, ugyanis anyja kocsijához tartott. Lassan megfordult és Dylan közeledő alakját láttam meg.
- Dylan – mosolyodott el kényszeredetten a lány. – Joselyn vagy Lyn, ha megkérhetlek – mormolta, mikor odaért hozzá a fiú.
- Ohh, bocsánat, nem hallottam még olyan Joselynről, akit Lynnek becéznek. Egyedi – mosolyodott el kedvesen.
- Köszönöm – motyogta zavartan Lyn.
Dylan még szélesebben elmosolyodott látva azt, hogy sikeresen zavarba hozta a lányt.
- Figyelj Lyn, mivel Alex egész nap a nyomodban volt nem igazán tudtalak megkérdezni. Lenne kedved pénteken eljönni velem vacsorázni?
Joselyn szemei kikerekedtek és hangosan nyelt egyet.
Hirtelen a felszínre tört az összes borzalmas emlék. Ronald, a nyilvános megalázás, az emberek gúnyos nevetése…
- Sajnálom, de nekem most mennem kell – nyögte kétségbeesetten, majd sarkon fordult és szinte rohanva ment édesanyja kocsijához.
Tudta, hogy ezzel nem tett túl jó benyomást, de nem foglalkozott vele.
- Mi a baj Lyn? Bántott valamivel az a fiú? – kérdezte indulatosan Antonia.
- Nem, dehogyis. Csak a múlt – lehelte könnyes szemmel.
                              
~*~

Joselyn csak akkor nyugodott meg igazán, mikor már elmerült a habok között a fürdőkádban. De hiába volt nyugodt, Alexet nem tudta kizárni teljesen a gondolatai közül.
Miért nem képes feladni? Miért küzd ennyire érte? Nem ő az egyetlen lány a bolygón, sőt jó pár olyan van, aki ezerszer jobb nála.
- Tényleg elegem van – motyogta elgyötörten.
Már órák óta feküdt a kádban és a fiún agyalt.
Ha adna neki esélyt, akkor a saját elveit dobná félre, de ha nem ad neki, akkor Alex kikészíti, vagy örökre elveszíti őt.
Lehet, hogy jobb lenne félretenni a makacsságot és a büszkeséget…
- Szeretem, még mindig szerelmes vagyok belé – motyogta beletörődően.

Egy fáradt sóhaj kíséretében kimászott a kádból. Miután elhagyta a fürdőszobát megállt a szobája közepén és elhatározta, hogy ad egy esélyt a fiúnak. 

2017. január 8., vasárnap

16. Új élet


- Na, mi van? Ránk szakadt a bank? – kérdezte Josely, miközben új otthonát szemlélte.
- Szép kis végkielégítést kaptam – vonta meg a vállát édesanyja.
- Akkor örülök, hogy kirúgtak – vigyorodott el Lyn.
Ennek köszönhetően egy jól irányzott taslival jutalmazta meg Antonia, de a mozdulat komolyságát elvette a nő arcán játszó mosoly. Életük egyik legjobb döntése volt, hogy San Franciscoba költöztek.
Joselynen látható volt a változás. Szemei gyémántként ragyogtak, mosolya, mely még szebbé tette amúgy is csinos arcát az őszinténél is őszintébb volt.
- Amúgy már beírattunk a suliba, hétfőn mehetsz is.
- Nagyon remélem, hogy itt jobb arány van a normális embereket illetően – sóhajtott fel Lyn.

~*~

Elgondolkozva állt új szobája ajtajában, és azon jártatta az agyát, hogy milyen módszer szerint rendezze be a helyiséget.
Természetesen még véletlenül sem akarta ugyanolyanra csinálni, mint a régit, de sajnos semmi elképzelése nem volt.
Mondjuk bútorok nélkül nehéz volt variálni, mivel még nem érkeztek meg a szállítók, emiatt pedig csak a hátizsákja, laptopja és a trombitája volt kéznél. Mindhármat elhelyezte a fal mellett, majd kihúzta zsebéből a telefonját és legjobb barátnője számát kezdte tárcsázni.
- Kitalálom! A szobádban állsz, és azon merengsz, hogy hogyan rendezd be – szólt bele Cindey a telefonba köszönés helyett.
- Túl jól ismersz – sóhajtott fel mosolyogva Lyn.
. Oké, akkor most szépen sétálj ki az erkélyedre, s integess nekem. Majd ezután told le a formás popódat a ház elé.
- Miről beszélsz Ciny? – kérdezte döbbenten Joselyn.
- Hogy miről? Hát arról, hogy szomszédok vagyunk!
- Na, ne szórakozz velem – nyögte Lyn, miközben úgy tett, ahogy barátnője kérte.
Döbbenten bámult a vigyorgó lányra, és alig akart hinni a szemének.
- Azt hittem jobban fogsz örülni – kiáltotta durcásan Cindey. – Amúgy meg csak vicceltem, eggyel arrébb lakom.
Nem válaszolt semmit csak elvigyorodott, majd hihetetlen gyorsasággal hagyta el a szobáját. Miközben a bejárati ajtó felé vette az irányt hirtelen megtorpant, ugyanis eszébe jutott az, amint Cindey mondott.
- San Franciscoban élek születésem óta, a bátyámat Martinnak hívják, aki legjobb haverja, és osztálytársa egy bizonyos Alexander Charles Johnsonnak, és tulajdonképpen a szomszédban lakik.  
- Akkor Alex a szomszédom? – kérdezte magától kétségbeesetten.
Még mielőtt eluralkodhatott volna a testén a pánik megrázta a fejét, majd szívét megacélozva ment ki az ajtón.
Nem teheti tönkre a fiú az újrakezdést. Nem rondíthat bele a terveibe, nem tiporhatja sárba a becsületét, nem kergetheti el a boldogságát, nem törheti darabokra ismételten a lelkét. Ő már nem jelent semmit. Egy idegen, akivel még véletlenül sem akar szorosabb kapcsolatot kötni. Nem lesz túl nehéz távol tartania magától, hiszen a táborban nem csak a testét edzette meg, hanem a lelkét és az elméjét is. Ha akarja, levegőnek tudja nézni a fiút, képes semmibe venni őt, hiszen ez a túlélésének a célja.
Ahogy kiért a ház elé barátnője szó szerint a nyakába ugrott. Nem sok kellett ahhoz, hogy hanyatt vágódjon, de szerencsére meg tudta magát tartani.
- Azt hittem már soha nem jössz ki!
- Neked is szia – nevetett fel Lyn vidáman.
- Annyira hiányoztál – szipogta Ciny.
- Pedig csak pár nap telt el – mosolyodott el Joselyn, mikor elhúzódtak egymástól.
- Az is bőven sok volt – vigyorgott a lány.
- Őőő… Cindey… A… Tudjuk ki, ugye nem pont ebben a házban lakik? – kérdezte óvatosan Lyn.
- De, itt élnek az édesanyjával. Viszont nyugodj meg, most nincs itthon.
- Képtelen vagyok megnyugodni, ugyanis elkerülhetetlen a találkozás – motyogta elkenődve.
Persze a lelke legmélyén ujjongott. Hiába az erő, továbbra is szerelmes volt a fiúba. De ezt az érzelmet hét lakat alatt őrizte.
- Biztosan te vagy Cindey – hallotta meg Joselyn anyukája hangját. – Már nagyon sokat hallottam rólad – mosolyodott el kedvesen, mikor Lyn mellé ért.
- Nagyon örülök Mrs. Peterson – vigyorgott Cindey és kezet rázott a nővel.
- Nyugodtan szólíts Antoniának, és kérlek, tegezz.
- Rendben – Ciny mosolya, ha lehet még szélesebb lett.
- Mi lenne, ha elmennétek vásárolni? Lynnek fel kellene frissíteni a ruhatárát.
Joselyn rémülten nézett anyjára, ugyanis tudta, hogy ezzel most konkrétan a kaszás kezei közé lökte.
- Mintha a gondolataimban olvasnál – kacsintott Cindey és már karon ragadta volna Joselynt, de a lány tett hátrafelé egy lépést.
- Ne siess annyira, nem hajt a tatár! Konkrétan még a bútoraink sem érkeztek meg, van még egy csomó dolgom…
- Szóval nem akarsz velem lenni, értem – szakította félbe Ciny tettetett szomorúsággal.
Joselyn türelmetlenül beletúrt a hajába és mosolyogva megrázta a fejét.
- Ez aztán megy neked, érzelmileg zsarolni a másikat. Egy pillanat és indulhatunk, csak hozom a táskámat – sóhajtott fel megadóan.
- Valld be, hogy imádsz!
- Imádlak! – forgatta meg a szemét Lyn, de azért mosolygott.
Mikor elfordult barátnőjétől egy gyilkos pillantást küldött édesanyja felé, aki csak vigyorgott.
A következő pillanatban a nő mosolya kiszélesedett Joselynben pedig az ütő is megállt.
- Ó Antonia! A szüleim szombat este kertipartyt tartanak, anya biztos, hogy jönni fog meghívni titeket, de én inkább megelőzöm Őt. Szóval lenne kedvetek eljönni?
Lyn könyörgően nézett anyjára, aki rá sem hederített.
- Köszönjük a meghívást, természetesen ott leszünk!
- Nekem annyi – mormolta Joselyn halálra vált arccal és úgy ment be a házba, mintha valakinek a halálhírét közölték volna vele.
Kénytelen volt összeszedni magát, nem hagyhatta, hogy tönkre tegye a fiú a terveit. Jól fogja magát érezni legjobb barátnőjével, ebben pedig senki nem akadályozhatja meg.

~*~

- Szóval hova is megyünk vásárolni? – kérdezte kíváncsian Lyn.
- A legközelebbi plázába – mosolygott rá Cindey.
- Áhhá… Ugye nem ott tartózkodik, kit nevén nem nevezünk?
Ciny hallhatóan nyelt egyet.
- Nem, dehogyis! – motyogta és zavartan elmosolyodott.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy borzalmasan hazudsz? És esetleg azzal is, hogy most legszívesebben megfojtanálak?
- Ne viselkedj ilyen gyerekesen Joselyn! Elkerülhetetlen ez a találkozás, jobb előbb túlesni rajta.
Joselyn összeszorította ajkait és dühösen meredt maga elé.
Nem akart találkozni vele, nem akarta látni őt. Nem akarta, hogy az érzelmei újra felszínre törjenek. Tisztában volt azzal, hogy az a szerelem, melyet a fiú iránt érzett még ott van a lelke legmélyén, és éppen ezért jobbnak látta elkerülni a találkozást. Bár igazat adott Cindey-nek, előbb vagy utóbb úgy is összefutnának.
De nem tudta, hogy képes-e a szemébe nézni, képes-e megállni, hogy úgy pillantson rá. Hiába viselkedett a fiú úgy ahogy, érzett még valamit iránta.
- Rendben – suttogta elgyötörten, majd felemelte a fejét és halványan barátnőjére mosolygott.
- Nem fogod megbánni - vigyorodott el Ciny, majd átölelve a lány vállát maga után húzta.
Ahogy egyre közelebb értek a plázához Joselynben úgy növekedett a feszültség. Ennek ellenére türelmesen hallgatta barátnője vidám fecsegését Calebről, és arról, hogy milyen boldogok együtt. Amikor a pláza elé értek Joselyn megtorpant egy pillanatra, majd mély levegőt véve belépett az épületbe.
- Hol kezdjünk? – kérdezte száját rágcsálva.
- Hááát… - kacsintott Cindey, majd a legközelebbi játékterem felé irányította Lynt.
- Ugye nem? – nyelt nagyot Joselyn.
- De-de! – mosolygott sunyin legjobb barátnője.
- Miért? – sóhajtott fel idegesen Lyn, miközben a hajába túrt.
- Nyugodj meg, Lyn, minden rendben lesz!
- Kösz! – horkantott fel a lány, és hagyta, hogy barátnője maga után húzza.
Ahogy a játékgépeket kerülgették a távolban megpillantotta Őt. A biliárdasztal mellett állt, kezében a dákóval és éppen valamin önfeledten nevetett. Hihetetlenül jól nézett ki, kócos barna haja, csillogó barna szemei, észveszejtő mosolya…
Az érzések, amiket nagy nehezen elfojtott magában hirtelen felszínre akartak törni. De nem hagyta magát, erősen küzdött ellenük. Nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, és buta kislány módjára a karjaiba omoljon. Erősnek kellett maradnia, különben hatalmas nagy katasztrófa történt volna.
Érzelmei szerencsére nem tükröződtek az arcán, kifejezéstelenül méregette a jókedvű fiatalokat. Ez nem változott akkor sem, mikor Alex hirtelen ránézett. Pillantásuk találkozott, de a fiú nem láthatott semmit a szemében, viszont Joselyn annál többet ki tudott olvasni a szemeiből.
Eleinte döbbenten bámult rá, majd ezt öröm és fájdalom váltotta fel. Talán egy kis reményt is felfedezett a pillantásában, de azt inkább képzelgésnek tudta be.
- Martin! – kiáltott fel Cindey vigyorogva. – Ő itt Joselyn tudod, akiről annyit meséltem.
Lyn a másik személyre pillantott, arckifejezése rögtön megváltozott, ezzel együtt a kisugárzása is. Jóval barátságosabban nézett Martin szemébe.
A lány a kezét nyújtotta, amit a fiú meg is fogott.
- Martin vagyok, Cindey bátyja.
- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek. És azért remélem, hogy nem minden igaz abból, amit a húgod mesélt rólad – vigyorodott el a lány vidáman.
- Milyen hazugságokkal tömte tele a fejed? – mordult fel felháborodottan Martin.
- Minden egyes szavam igaz volt! – védte meg magát rögtön Ciny. – Nos, Alexet pedig már ismered – sóhajtott fel Cindey a fiú felé mutatva.
Joselyn a szeme sarkából arra pillantott, és várta Alex reakcióját, de az említett, csak meredten bámulta őt. A fiú ajkai elnyíltak, és Joselyn képtelen volt levenni róla a szemét.
Elképzelte, ahogy odasétál hozzá, tenyerét a mellkasára csúsztatja, egészen közel hajol hozzá, nyelvét gyengéden végighúzza alsó ajkán, majd lágyan elkezdi csókolni. De ennek ellenére továbbra is tartotta vele szemben az érzelemmentes maszkot.
Nem gyengülhetett el. Új életet kezdett, és Alexander ebbe az életbe nem tartozott bele. Ő a múlt része. Egy fájdalmas és elviselhetetlen múlt része. Nincs helye a jövőjében.
- Kiscsillag – lehelte alig hallhatóan Alex. – Annyira hiányoztál!
Joselyn teste megremegett a megszólítás és a hanglejtés hallatán.
- Értem – motyogta Lyn és elfordította a fejét.
Nem tudott mást reagálni, nem mondhatta el neki, hogy ő is hiányzott neki, jobban, mint bárki más.
- Nem sokára jönnek a többiek, nincs kedvetek maradni? – kérdezte Martin.  
- Van!
- Nincs!
Joselyn haragosan nézett farkasszemet barátnőjével.
- Tudtommal vásárolni jöttünk Cindey! – morogta fogcsikorgatva.
- Is, de egy kis kikapcsolódás sosem árt! – veregette vállon Ciny.
- Hidd el Martin, szívesen megismerném a barátaidat, de nekem és a húgodnak még ezer dolgunk van – mosolygott édesen a fiúra, miközben Cindyt karjánál fogva kezdte el maga után húzni.
- Akkor majd máskor! – viszonozta a mosolyt Martin, mit sem sejtve arról, hogy Alex gyilkos pillantással méregeti őt.

Lyn vetett a fiúra egy gyors pillantást, majd amilyen gyorsan csak tudta elhagyta a játéktermet barátnőjével együtt. 

2013. szeptember 8., vasárnap

15. Kedves szavak


Vissza a múltba, vissza arra a helyre, ahol minden kezdődött. Van értelme egyáltalán? Lehet, hogy hagyni kellene az egészet. Bár az embernek olykor nagy megkönnyebbülést jelent, ha közölheti az ellenségeivel, hogy mi a véleménye. Talán képesek lennének felfogni a parányi kis agyukkal, hogy milyen szenvedést okoztak neki, hogy apró darabokból kellett összeragasztania a lelkét csak miattuk.
Remegő kezét a kilincsre csúsztatta, majd hevesen dobogó szívvel kinyitotta az ajtót. Ahogy belépett a szobájába emlékek hada rohamozta meg az elméjét.
Tizennégy év… majdnem tizenöt. Szinte minden egyes pillanata szenvedést hordozott magában. Szüleivel olykor voltak szép percei, de akkor érezte legboldogabbnak magát, mikor Alexszel beszélgetett. Bár nem mondta senkinek, Alex az első nap után a szívébe lopta magát. Lelki társának gondolta, és ez az érzés csak nőtt benne, ahogy egyre többet beszélgettek. A fiút teljes mértékben a bizalmába fogadta, nem létezett olyan ember a Földön, akinek ilyen módon megnyílt volna.
De az Álomvilágot, melybe elvándorolt, miközben társalogtak, pillanatok alatt leigázták. Ami talán a legviccesebb, hogy maga a király volt az elkövető.
- Minden rendben Lyn? – hallotta meg édesapja aggódó hangját.
- Persze, minden a legnagyobb rendben van – mormolta merengő hangon.
- Az igazgató engedélyezte, hogy ezt a hetet még az iskolában töltsd, szóval holnap reggel korán kell kelned.
- Igazán? Mily’ remek hír – mondta gúnyosan, majd hirtelen mosolyra húzódott a szája. – Most megmutathatom nekik…

~*~

- Biztos vagy benne Joselyn? Ezek után még be akarsz menni közéjük? – kérdezte Antonia.
Lyn ránézett egy széles mosoly kíséretében, majd bólintott.
- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ebben a rohadt éltben önszántamból fogok bemenni a drágalátos iskolába. Ezek itt tönkretették az életemet, megaláztak, sárba tiportak és még hasonló nyalánkságokat műveltek velem. Viszont tulajdonképpen nekik köszönhetem azt, aki vagyok. Ha nem törnek ezer pici darabra, akkor talán nem jutok el a táborba, nem ismerem meg azt a rengeteg kedves embert, nem szerzek új barátokat és nem kü… - hirtelen elharapta a mondatot, ugyanis rájött, hogy akaratlanul is mit hozott ki az egészből.
- Nem küldöd el a francba azt a fiút, aki feltétel nélkül elfogadott és szeretett – fejezte be Antonia.
- Elhiheted anya, Alexander soha nem táplált irántam szerelemhez köthető érzéseket – suttogta bánatosan, majd megrántotta a vállát. – Mindegy is. Talán jobb lesz így. Új város, új barátok, új élet, új szerelem.
Nem akarta tovább feszegetni a témát, így adott anyja arcára egy puszit, majd kiszállt az autóból.
Kihúzta magát, majd emelt fővel indult el az iskola felé. Elégedett mosoly kúszott az arcára, ahogy látta a meglepett, érdeklődő és sóvárgó pillantásokat. Még soha nem néztek így rá, és valamilyen szinten tetszett neki, viszont nem felejtett el egyetlen egy megalázó pillanatot sem.
Tisztában volt azzal, hogy az ember egy undorító alattomos faj, de igen ritka, hogy ennyi csúszómászó féreg legyen egy rakáson. A sok birka nem mer fellázadni a manipulatív boszorkány ellen, akinek fedőneve Linda.
Majdnem elvigyorodott, ahogy belépett az iskola kapuján. A folyosó megállt az élet, mindenki Őt bámulta, még a lányok is nagy szemekkel vizslatták.
A tömegben észrevette Ronaldot és a csicskásait. Szíve szerint cipőjének a sarkát a fiú legnemesebb testrészébe mélyesztette volna.
- Helló kislány, új vagy itt? – kérdezte csábító hangon a gyűlölt személy. – Engem Ronaldnak hívnak – mosolyodott el, és már közelíteni akart hozzá, de Lyn a szemébe nézett, mire kővé dermedt.
Ron szólásra nyitotta a száját, majd becsukta, és ezt jó párszor megismételte. Úgy nézett ki, mint egy agyalágyult hal.
- Bocsi, lúzerekkel nem kezdek – vetette oda Joselyn foghegyről, majd egy határozott mozdulattal bemutatott a fiúnak és tovább sétált.
Jó érzés töltötte meg a lelkét. Végre tényleg nem Ő volt az áldozat, senki nem aknázhatta alá az önbizalmát.
- Mire jó ez az egész?
- Te most felcsaptál a lelkiismeretemnek Alex? – kérdezte nagyot sóhajtva.
- Lehet – rántotta meg a jelenés a vállát. – Viszont, ha tényleg az vagyok, akkor muszáj leállítanom a folyamatot, hogy olyanná válj, mint Ők!
- Soha nem leszek olyan aljas, mint ezek – suttogta Lyn összeszorított fogakkal.
- Nagyon is remélem Kiscsillag…
Ahogy meglátta régi osztálytermének ajtaját a szőr is felállt a hátán. Csak egy pillanat volt az egész, de éppen elég volt arra, hogy elbizonytalanodjon.
Megállt, és üveges szemekkel meredt a fehérre festett ajtóra.
,, - Nézzétek, megjött az osztály házi malaca! – kacagott fel Linda hangosan.
- Kérsz egy kis kukoricát Röfi?
- Esetleg egy kis moslékot?
A két seggnyaló, szinte fetrengett a röhögéstől, pont úgy, mint az osztály többi tagja. Nem kellett sok ahhoz, hogy Lyn zokogva elhagyja a termet.
Vett egy mély levegőt, majd elindult a helye felé. Viszont még mielőtt oda érhetett volna, észrevette, hogy egy matekkönyv repül felé. Sajnos túlkésőn lett figyelmes rá, így a fejének csapódott.
- Hé Linda, úgy egyszerű célba dobni, ha ilyen nagy céltábla!
- Viszont szórakoztatóbb! – vigyorodott el.
- Egyszer eljön az én időm is – suttogta Joselyn rekedtes hangon.”
Apró mosoly kúszott az arcára, majd folytatta útját a célja felé.
Az igazgató megkérte, hogy tartson egy beszédet az Őt ért sérelmekről. Bár Lyn kétli, hogy a sok eszetlen idióta felfogja a szavait, de megígérte, hogy tesz egy próbát. Hiszen nincs veszteni valója, hamarosan úgy is elhagyja a várost, és új életet kezd. Maga mögött hagyja minden bánatát, fájdalmát, kínzó emlékét, elviselhetetlen rémálmát.
Talán még Alexet is sikerül kiverni a fejéből, bár így városban fognak élni, de annyira nem lehet kicsi a világ, hogy össze is fussanak.
- Joselyn? Joselyn Peterson? – Mr. Blake hangja döbbenten csengett.
Lyn elmosolyodott, majd a tanár elé sétált, és jobbját nyújtotta.
- Jó reggelt Mr. Blake! Szépnek ígérkezik ez a nap. Nemde?
- De, ez hogy lehet? Jó mondták a szüleid, hogy nagy változáson mentél keresztül… De… Gyönyörű vagy!
Lyn zavartan sütötte le a szemét, és érezte, hogy az arca forrósodni kezd.
- Sok munka, szenvedés, diéta és akarat kellett hozzá – rántotta meg a vállát.
- Őszintén gratulálok!
- Köszönöm.
- Amúgy azt rebesgetik, hogy költöztök. Semmivel nem lehet meggyőzni, hogy maradj? Te vagy a legjobb diákom, fájdalom lenne elveszíteni egy ilyen értelmes tanulót, mint te.
- Nincs az a pénz, amiért itt maradnék – sóhajtott fel a lány, majd rámosolygott kedvenc tanárára, és belépett a tornaterembe.
Egyedül csak Mr. Blake fog neki hiányozni, hiszen mindig kiállt érte. Nem egyszer mentette meg Linda brutalitása elől. Bár sajnos azt nem tudta elintézni, hogy a hölgyeményt kizárják, vagy áthelyezzék, mivel a szülei voltak az iskola első számú támogatói.
- Áhh Joselyn! Nagyon örülök, hogy eljöttél – vigyorgott rá az igazgató.
- Minden diákot iderendelt? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Még páran hiányoznak, addig kérlek, készülj fel.
- Elhiheti, hogy évek óta erre készülök – mormolta alig hallhatóan.
Joselyn nem foglalkozott a kíváncsi tekintetekkel. Nem igazán izgatta volt diáktársainak érdeklődése.
Talán öt percet kellett várnia, amíg az utolsó ember is elhelyezkedett. Az igazgató beállt a mikrofon elé, és csendre intette a diákokat.
- Kedves tanulók! Tudom, hogy egy-két kellemetlen esemény miatt az elmúlt egy évben nem hívtunk össze nagygyűlést. Most viszont kivételt teszünk, hiszen egy olyan hölgyet köszönthetünk ismét sorainkban, aki megjárta a poklok poklát, méghozzá miattatok. Megköszönném, ha végighallgatnátok Őt, és megpróbálnátok megérteni. Jolelyn, kérlek, gyere ide – intett neki a diri.
Minden megfogalmazódott benne, szóról szóra lejátszott a fejében, hogy mit fog mondani. Ez az undorító bagázs talán még ennyit sem érdemel, de mivel elvállalta a dolgot nem mondhatja le.
- Sziasztok! Joselyn Peterson vagyok, tudjátok, akit minden adandó alkalommal a földbe döngöltetek. Igazából sokat gondolkoztam azon, hogy mit is képzeltek magatokról, kinek hiszitek magatokat. Hogy jöttök ti ahhoz, hogy bíráljatok másokat, miközben magatokat sem látjátok tisztán? Nem minden a szépség, mit sem ér a tökéletes alak, a gyönyörű arc, ha a lélek olyan ocsmány, hogy szégyenkezve kuporog az illetőben. Birkák vagytok mindannyian, hiszen egy undorító lelkű némbert követtetek, aki annyit nem, hogy a nevét kimondjam. Minek koptassam a számat egy utolsó senki miatt? Bár valamilyen szinten köszönetet kellene mondanom neki, hiszen, ha Ő nincs, akkor most nem lennék az, aki. Hol vagy kedves? – kérdezte, miközben kíváncsian kémlelte a tömeget.
Megakadt a szeme egy zsíros hajú lányon. Hasonlított rá, bár a smink hiányának köszönhetően alig ismerte fel.
- Mi történt veled? Talán rájöttél, hogy milyen undorító vagy? Van fogalmad róla, hogy mit tettél velem? És arra esetleg választ tudnál adni, hogy miért pont én? Mit vétettem ellened? Tudtommal semmit! Te mégis megkeserítetted az életemet, és élvezted is. Mindannyian élvezettel röhögtetek, amikor ez a nőszemély, és társai porig aláztak! Amikor elkészítették azt a felvételt, ahogy Ronalddal iszok… Ja, amúgy Ron, hidd el, hogy ritkaszarul csókolsz!
Az elmúlt egy évet egy táborban töltöttem, ahol segítettek lefogyni. Rájöttem, hogy léteznek normális emberek is, nem csak ilyen retardáltak, mint ti. Új barátokra leltem, boldog és felejthetetlen élményekkel gazdagodtam, és sikerült megedződnöm lelkileg is. De ez már nektek úgy is mindegy, hiszen csak ezt a hetet fogom veletek tölteni, ugyanis szombat hajnalban elindulunk a szüleimmel San Franciscoba. És úgy érzem, hogy ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok.
Köszönöm, hogy végighallgattatok – mosolyodott el, majd hirtelen észbe kapott. – Ohh, egy jó tanács. Gondolkozzatok el, de úgy jó mélyen. Mérlegeljétek a múltban elkövetett aljasságaitokat, és vegyétek észre, hogy mennyire szánalmas, amit műveltetek. Lehet, hogy nektek vicces, de elhihetitek, hogy az áldozatnak nem az. Ha így folytatjátok, lehet, hogy egy ember halála fog a lelketeket száradni. És majd próbáljatok meg azzal a tudattal tovább élni, hogy megöltetek valakit – suttogta, miközben Linda szemébe nézett.

~*~

- Hiányozni fog ez a ház – suttogta Antonia könnyes szemmel.
Joselyn édesanyára nézett, majd arra az épületre, amiben felnőtt. Nem érzett fájdalmat, sőt örült annak, hogy végleg összepakolhatott mindent a szobájában. Igaz, voltak szép pillanatai az itt eltöltött időnek, de a rossz emlékek sajnos túlerőben voltak.
- Elhiheted anyu, hogy nekem nem – mosolyodott el halványan.
Pillantása Fürtös Kapitányra tévedt, aki mindig vele volt, mikor szüksége volt rá. Neki elmondhatta bánatát, álmait és vágyait, soha nem röhögött a képébe. Igaz egy plüssmedvével van dolgunk, mégis Ő volt a legfőbb bizalmasa.
- Irány San Francisco! – kiáltotta vigyorogva Robert, mikor kilépett az ajtón.
- Nem apa, irány egy szebb és jobb jövő felé – mormolta Lyn, és beszállt az autóba.

(Alex szemszöge)

- Szóval legjobb barátnők lettetek? – nézett nagy szemekkel Cindey-re.
- Igen, úgyhogy agyonverlek, ha még egyszer meg mered bántani! – sziszegte a lány dühösen.
Alex nem igazán vette figyelembe a fenyegetést, csak arra tudott gondolni, hogy egyre több lehetősége van közelebb férkőzni Joselynhez. Tisztában volt azzal, hogy fent áll a lehetősége annak, hogy mindent elront, de erre nem tudott gondolni. Csak a szent cél lebegett a szeme előtt. Okosan és gyorsan kell majd cselekednie, mivel egy ilyen gyönyörű lány biztos, hogy az összes hímnemű egyed figyelmét felkelti a suliban. Azt pedig egyáltalán nem akarta, hogy valami idióta lecsapja a kezéről.
- Haver, mi melletted leszünk, és segítünk neked – ígérte meg Martin mosolyogva.
- Nehogy már az Ő oldalán állj! – kiáltott fel Ciny felháborodottan.
- A legjobb barátom – védekezett rögtön Martin.
- Én meg a kishúgod vagyok, szóval vigyázz mit mondasz, vagy teszel. Figyelni foglak titeket srácok, ebben biztosak lehettek!

- Hiába próbálkozol, nem tudsz elrettenteni. Szeretem Őt, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy együtt legyünk. 

2013. augusztus 23., péntek

14. Ígéret



Könnyei kínkeserves lassúsággal folytak végig az arcán, miközben a csillagos eget bámulta. Nem tudta, hogy merre tart, de azzal tisztában volt, hogy szíve még mindig Alex felé húzta. Egyáltalán nem értette, mivel iszonyatosan fájtak neki a fiú szavai. Ha tényleg szeretné őt, akkor nem vágott volna, ilyen ocsmányságokat a fejéhez.
Egy halk bánatos sóhaj hagyta el a száját, miközben eldöntötte, hogy mit kell tennie.
Dideregve mászott ki a partra, miközben átkozta magát a saját hülyesége miatt.
A fulladásos halál részéről kizárva, mivel képes volt lebegni a vízen. Megfagyni pedig nem akart, bár fen állt a veszélye, hiszen a víz alig volt pár fokos.
- Eszednél vagy? – hallotta meg Chris dühös hangját.
Felpillantott, és elszégyellte magát, ahogy meglátta a kis csapatot közeledni. Úgy viselkedett, mint egy elmebeteg idióta. Bár nem áll messze ettől a státusztól, hiszen ennyi lelki bántalmazás mellett az ember nem sokáig bírja ép ésszel.
Ahogy a fiú odaért egy pokrócot terített a vállára, és szorosan magához húzta. Lyn tiltakozni akart az ölelés ellen, de túl gyenge volt hozzá. Egész testében remegett, a fogai ennek köszönhetően többször is összekoccantak. Érezte, ahogy a végtagjai elnehezülnek, és nem sok kellett ahhoz, hogy menten a földön kössön ki.
- Joselyn, te nem vagy normális! Még a szád is elkékült! – Cindey kétségbeesett tekintettel fürkészte legjobb barátnőjét.
- Mi…t szá…mít az? – kérdezte akadozva a lány.
- Vigyétek az orvosi szobába, utána pedig Christian kérlek, látogass meg, ugyanis beszélni szeretnék veled – mondta Lilliana szigorú hangon.
Lyn érezte, ahogy Chris izmai megfeszülnek, de nem szólt semmit, csak egy aprót bólintott, és meglepő könnyedséggel a karjaiba kapta a reszkető lányt. Joselyn köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől.
Mikor beléptek az orvosi szobába Chris óvatosan letette a vizsgáló asztalra, és egy gyengéd csókot lehelt a homlokára.
Lyn nem nézett rá, meginghatatlanul a padlót bámulta, és erőt gyűjtött. Az agya tudta, hogy nem helyes, amit tenni készül, viszont a szíve stabilan támogatta az ötletet. Amikor úgy érezte, hogy készen áll vett egy mély levegőt, majd megszólalt.
- Ciny, magunkra hagynál egy kicsit? – kérdezte halkan.
- Persze, megyek, szólok a dokinak – mondta tűnődve, majd elindult.
Chris kíváncsian nézett a szemébe, miközben a kezét fogta, és nagyujjával a kézfejét simogatta. Joselyn szíve majd meghasadt, amiatt, amire készült.
- Christian, én… kedvellek, de képtelen vagyok tovább áltatni magam, és nem akarlak hülyíteni. Jobb lesz, ha ezt itt és most lezárjuk.
A fiú szemében fájdalom fényét látta megvillanni, ennek köszönhetően mellkasában szorító érzés kúszott. Chris összeszorította ajkait, majd bólintott.
- Igazad van. Szereted Őt, ugye?
- Igen – suttogta elgyötört hangon.
Pár perc után Chris gyengéden elmosolyodott, és óvatosan magához húzta.
- Barátok?
- Barátok – mormolta egy megkönnyebbült mosoly kíséretében Lyn, majd viszonozta az ölelést.
- Most jobb lesz, hogyha megyek, anya nagyon dühös – sóhajtott fel Chris gondterhelten.
- Annyira sajnálom – nyögte zavartan Joselyn.
- Ne sajnáld, én élveztem – kacsintott a fiú és ott sem volt.
- Ezzel nem vagy egyedül – mormolta alig hallhatóan.

~*~


Joselyn már legalább félórája vizsgálta magát a tükörben. Egyszerűen képtelen volt elhinni, amit lát. Tisztán emlékszik arra a duci lányra, aki egy évvel azelőtt belépett a tábor kapuján. Hihetetlen látványt nyújtott formás lábaival, kerek csípőjével, karcsú derekával, feszes melleivel és szépen ívelő nyakával. Tenyerével lassan közelíteni kezdett a tükörképe felé, és továbbra sem értette, hogy miért utánozza az előtte álló lány.
- Ez nem lehetek én! – suttogta rekedtes hangon.
Hosszú barna haja hullámosan omlott vállára, ezzel olyan hatást keltve, mintha mesterségesen alakították volna így ki. Pedig csak hajat mosott.
- Hidd el Lyn, te vagy az – szólalt meg Ciny az ajtóból, mire Joselyn szíve félrevert egy ütemet.
- Megijesztettél – nyögött fel a lány, majd egy sóhaj kíséretében leült az ágyára.
A holmija már össze volt pakolva, egyedül szülei érkezésére várt. Mindenkitől elbúcsúzott, kivéve Cindey-től, ugyanis Őt egész nap nem találta.
- Talán rossz a lelkiismereted? – kérdezte felvont szemöldökkel, miközben helyet foglalt mellette.
- Lehet, bár nem vagyok biztos benne – gondolkozott el hirtelen Lyn.
Ciny halkan kuncogni kezdett, majd hirtelen leszegte a fejét, és az ujjait kezdte tördelni.
- Mi a baj? – kérdezte Lyn óvatosan.
- Te vagy az egyetlen egy barátom Lyn, nem akarlak elveszíteni! – motyogta, és könnyes tekintetét a lányra emelte.
Josely gyengéden elmosolyodott, majd szorosan magához húzta.
Jól tudta, hogy mit érez, hiszen ugyan abban a helyzetben voltak. Mivel Alexet oly’ könnyedén, bár buta mód elveszítette, tulajdonképpen nem maradt neki senki Cindey-n kívül. Mondjuk Chrisszel megegyeztek, hogy barátok maradnak, de képtelenek voltak teljesen felengedni egymás társaságában. Olykor-olykor előfordult, hogy akaratlanul is kettesben maradtak. Ilyenkor persze semmilyen értelmes téma nem került előtérbe, így maradt azaz elviselhetetlen kínos csend. Joselyn szinte megőrült, és azon volt, hogy kerülje ezeket a helyzeteket. Jól tudta, hogy Christian továbbra is érez iránta valamit, mivel nem egyszer kapta el a fiú epekedő pillantását.
Szerette Őt, de Alexbe szerelmes volt. És ezt az átkozott szerelmet minden áron ki akarta magából pusztítani.
- Cindey, drága édes Cindey-m. Itt és most ígéretet teszek neked, bár teljesen felesleges, mivel ez szerintem magától értetődő. Tartani fogjuk a kapcsolatot, a barátságunk nem kerül a süllyesztőbe, mivel ez nem felszínes érzelmeken alapul. Amikor van lehetőségem meglátogatlak… Ő… Hol is? – kérdezte zavartan Lyn.
- Nos, igen… Nem véletlenül nem mondtam el, hogy hol lakom – vakarta meg a fejét Ciny
- Mit titkolsz előlem? – nézett gyanakvóan Joselyn barátnőjére.
- Igazából… Na jó, nem kertelek! – sóhajtott fel kétségbeesetten. – San Franciscoban élek születésem óta, a bátyámat Martinnak hívják, aki legjobb haverja, és osztálytársa egy bizonyos Alexander Charles Johnsonnak, és tulajdonképpen a szomszédban lakik.
Joselyn szemei elkerekedtek a döbbenettől, de igazából nem lett dühös, amiatt, hogy Cindey elhallgatta előle az igazságot, hiszen ezzel csak Őt védte.
- Nem harapod le a fejem? - kérdezte óvatosan Ciny.
- Nem – mosolyodott el Lyn. – Viszont, ha legközelebb elhallgatsz előlem egy ilyen fontos információt, akkor seggbe rúglak.
- Lenne még valami – kapott észbe a lány.
- Igen?
- Összejöttem Colinnal – suttogta, és az arcszínét egy érett paradicsom is megirigyelhette volna.
- Örülök, hogy végre boldog vagy! – mormolta Lyn, és ismét megölelte.
- Ohh és Ő is san franciscoi, csak két utcával feljebb lakik – vigyorodott el Cindey.
- Minden összejött… - suttogta, és érezte, hogy mellkasába ismét visszakúszik a jól ismert szorító érzés.
Fájt neki, borzalmas kínt okozott.

~*~

- Megtennéd, hogy bekapcsolod az öved? – kérdezte Antonia mosolyogva.
- Persze – motyogta Joselyn, és teljesítette anyja kérését.
Nem érezte magát boldognak. Sőt a boldogság csíráját sem találta meg magában, Igaz sikerült lefogynia, de úgy érezte, hogy ezzel még nincs minden rendben. Hamarosan visszatérnek abba a városba, ahol minden kezdődött, és az évek alatt galád módon tönkretették az életét. Lyn egyáltalán nem érezte otthonának New Yorkot, szíve megállíthatatlanul másfelé húzta.
- Joselyn, van egy jó hírünk – szólalt meg hirtelen az apja.
- Mi lenne az? – Lyn hangja nem volt több puszta suttogásnál.
- Egy hét múlva San Franciscoba költözünk.

(Alex szemszöge)

Az ember olykor azt kívánja, bárcsak visszapörgethetné az időkerekét, hogy kijavítsa azokat a hibákat, melyek miatt az élete hanyatlásra van ítélve.
Alex nem egyszer merengett el azon, hogy mi lett volna, ha…
Persze álmodozni lehet, viszont azzal nem old meg senki semmit. A cselekedetek számítanak igazán az ilyen helyzetekben. Viszont ő túl gyáva volt, félt attól, hogy élete szerelme szemrebbenés nélkül küldi el melegebb éghajlatokra. Mondjuk meg is érdemelte volna, amilyen idiótán viselkedett. A féltékenység hatalmas úr tud lenni, főleg, ha a szeretett lányról van szó.
Képtelen volt kitörölni az emlékezetéből azt a képet, ahogy azzal a bájgúnárral csókolózik. Neki kellett volna ott ülnie, ölelnie, gyengéd, szerelmes szavak suttogni a fülébe, és hihetetlen szenvedéllyel csókolni Őt. De elbénázta, és nem változtathat a dolgok alakulásán. Nagy valószínűséggel Joselyn egy életre megutálta Őt, vagy talán még a másvilágon is csak gyűlölettel tud majd rá tekinteni.
- Kiscsillag…
- Soha többé ne merj így nevezni!
- De…
- Semmi de! A legjobb barátom hívott így, te pedig már nem vagy más, csak egy idegen.
- Egy undorító féreg vagy, Alexander… - mondta vicsorogva.
Már éppen nekiállt volna gondolkozni, hogy hogyan kínozza magát, mikor csörögni kezdett a telefonja.
A kijelzőn egy olyan számot látott, mely ismeretlen volt a számára.
- Igen?
- Alexander Johnsonnal beszélek? – egy kellemesen lágy női hang szólt bele a telefonba.
- Igen. És én… - kezdte volna, de a nő félbeszakította.
- Antonia vagyok, Joselyn édesanyja. Csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy a szomszéd házba költözünk, és nagyon örülnék annak, ha még a gondolatot is kivernéd a fejedből, hogy esetleg a lányom közelébe mész.  
Alex csak nagyokat pislogott, kellett pár másodperc, hogy felfogja a hallottakat.
- Ide költöznek? A szomszéd házba? – a szíve csordultságig telt boldogsággal.
- Igen, viszont jobb, ha távol tartod magad Joselyntől, így is elég szenvedést okoztál neki.
- Szeretem Őt, Hölgyem, és senki nem állíthat meg, hogy ezt bebizonyítsam neki! – hangja határozott volt, és nem volt helye ellenkezésnek.
A vonal túlsó végéről egy fáradt sóhaj érkezett.
- Rendben, kapsz még egy utolsó esélyt… - Alex már éppen örülni kezdett volna, mikor Antonia folytatni kezdte. – Viszont, ha egyetlen egy könnycseppet is látok végiggördülni az arcán miattad, én esküszöm kisfiam, hogy megszabadítalak a férfiasságodtól, és a péniszeddel foglak felkötni az első fára!
Alex nyelt egyet, ugyanis tisztában volt azzal, hogy Antonia nem viccel.

- Nem fogok csalódást okozni, ígérem!